Henry J. Cubillan

Mese egy öreg Jeepről   ( Tales of an old Jeep )  in English 

A II. Világháború utáni években a világ számos országában Willys MB-k és Ford GPW-k ezreit árusították ki katonai feleslegként. Mára legtöbbjük ócskavas lett vagy megsemmisült, de szerencsére nem kevés példányt megőriztek nekünk a történelem egy kis darabjaként.

Ez a történet egyikükről szól…

 

Az öreg jeep fáradt volt. Ütött, kopott karosszériája különösen megviseltnek látszott az őszi fényben. Ma volt az ötvenedik születésnapja, és megfáradt rugóin most még jobban érezte a szolgálatban eltöltött idő súlyát, mint annak előtte bármikor. Általában könnyedén vett minden próbát, elvégezte a munkáját, amit elvártak tőle. A maihoz hasonló napokon, amikor hideg volt az idő, mostani gazdája inkább az új Dodge Ramot használta, félre állítva őt egy rossz szagú, rozoga csűrbe. Ilyenkor feltódultak benne az emlékek, emlékeztetve a régi szép napokra.….

Újra felidézte azt a fényes őszi reggelt, amikor beládázva elnyelte egy Liberty hajó gyomra és megkezdte hosszú útját Észak Afrika felé. Újra átélte az összeállításának pillanatait egy hevenyészett szabadtéri garázsban, érezte Tunézia vakító napsütését, ahogy felmelegíti új, vászon borítású üléseit. Két hosszú évig büszkén szolgált egy gyalogos hadosztálynál és számtalan találatot kapott az ütközetek folyamán. Néha amikor az idő szokatlanul hideggé vált, tompa fájdalmat érzett oldalában azon a helyen, ahol több festékréteggel sem sikerült eltüntetni egy .50-es lepattanó lövedék okozta horpadást.

Ötven év munkájának emléke már elhomályosodott, de karosszériájából soha nem törlődött ki a csaták szaga: az izzadságnak, lőpornak, vérnek és legfőképpen a félelemnek sokáig megmaradó keveréke. Kétszer is kilőtték belőle a sofőröket, ott hagyván őt szorult helyzetben, segítség nélkül a dühöngő csata kellős közepén. Azonban mindig akadt egy másik fiatal katona, aki beugrott a kormány mögé és kivezette őt biztonságos helyre. Legtöbb bajtársának arcát már elhomályosította az idő, de egynek még most is hallja a hangját; egy fiatal katonáét, Jonesy-ét, aki olyan szorosan fogta a kormányt és kedvesen beszélt hozzá, bíztatva, hogy ne adja fel, tartsa még meg az utolsó csepp vizet a megrepedt hűtőjében, miközben kitörtek az ellenséges bekerítésből, egy Német ellentámadás alatt, valahol Belgiumban.

A Jeep büszkén emlékezett arra a napra, amikor végig hajtott a felszabadított Párizs utcáin, hátuljában egy diadalmasan lobogó csillag-sávos zászlóval. Még hallotta az éljenzést, érezte a hála könnyeit és virágait, amik ráhullottak azon a napon. Milyen boldogok is voltak akkor! A fiatal katona társai megmászták az Eiffel tornyot és csókokat loptak a francia lányoktól, akik mindenhova követték őket.

A háború után, Belgiumban leállították. Leszerelték róla a géppuskát, a rádiót és eladták egy fiatal farmernek, aki földművelő eszközök vontatására használta. Fiatal feleségének nem tetszett az olívdrab szín, mert a háborúra emlékeztette. Kérte férjét, hogy fessék át valamilyen más színre. Aztán a további civil élete során többször is új színt kapott. Az első világos piros lett. A múló évek során látta a termékeny flamand földeket, aratásokat és a farmer fiainak magas, erős férfivá válását.

Egyikük, a legfiatalabb, gyakorta vezette őt és apja halála után, vele járt be a városba. Attól kezdve emlékezett a fényekre, a soha meg nem szűnő hangzavarra és a több tucatnyi galambra, amik tiszteletlenül lepiszkították a motorháztetejét.

A Jeep évekig a városban maradt gyakran járva az utakat, addig a napig, míg először meg nem hallotta egy idős Angol úr hangját. ”Pontosan ez az, amit keresek fiú!” Aztán az önindító beindította a motort. ”Ez a Jeep és én körbe fogjuk járni a földet!” Két héttel később a motorja fel volt újítva, az összes folyadék és kenőanyag le volt cserélve. Boldogan gördült vadonat új gumijain. Szintén büszke volt friss világoskék dukkózására, oldalán a rádió antenna helyén egy kicsi Angol zászlóval.

Ami ezután következett az élete legjobb hat éve volt. Az idősebb angol úr, akinek valamilyen nemesi rangja is volt és szerette a kalandos utazásokat, keresztül vezette Európán, eljutottak Indiába, Afrikába, Ausztráliába és végül Kanadába. Az eltelt hosszú idő már elkoptatta az utazás emlékeit, de a Jeep még mindig fel tudta idézni az ezernyi tankolást, az egymás utáni gumicseréket, és a ritkán előforduló tartalék alkatrész cseréket, amik formában tartották a hosszú úton. Banditák elől menekültek Kelet-Törökországban, lebombázott vasútvonalakon hajtottak át Pandzsávban, átkeltek a Szerengeti száraz síkságain és Észak Kanada fagyos tundráján. Elviselte a perzselő hőséget, a monszunesőket és a homokviharokat. Végül útjuk Vancouverben ért véget. Az idős Angol úr itt tudta meg, hogy mialatt ő a világot járta, elhunyt a bátyja, így neki kell átvennie testvére Angliai birtokát. Könnybelábadt szemmel adta el a Jeepet egy autókereskedőnek és a két nagy utazó útja örökre kettévált.

Az eltelt tizenkét év alatt három tulajdonosa volt. Mindenki, aki olcsón megvette, könyörtelenül meghajtotta. Utoljára egy montanai ácshoz került, aki egy elvégzett munkájáért kapta cserébe. Most ritkán jártak vele, leginkább csak nyáron. Baloldalán, a festése alól még kilátszott az Angol zászló egy kis részlete. A vezető melletti ülés már rég nem volt meg és hiányzott a pótkerék és az üveg a szélvédőjéből. Egyetlen társa egy ősrégi Marmon-Herrington kisteherautó volt, amin már kiütött a rozsda és borzalmasan rosszkedvű volt, mert évek óta nem használták.

”Itt van hátul a csűrben” hallotta meg hirtelen gazdája erős hangját s ezzel az öreg jeep vissza is zökkent gondolataiból a jelenbe. Gazdája belépett a csűrbe. Egy magas, finom, ősz hajú idős úrral beszélgetett. ”Már régóta keresek egy ilyet, mint ez” hallotta az új hangot, ”Szeretném felújítani az eredeti állapotának megfelelően.” Volt valami az idős úriember hangjában, amitől a jeep reménykedni kezdett, hátha nem a teherautóról beszélnek. ”Ott van”, mondta az ács ”A teherautó mögött” Az öreg gentleman megigézve, óvatosan rátette a kezét a jeep megfakult motorháztetejére. ”Egyszer régen az egyik megmentette az életemet, még a háborúban”, mondta elérzékenyülve, ”… mindig rajongtam értük, de mostanáig, a nyugdíjazásomig soha nem volt időm rendbe hozni egyet sem.” Volt valami különösen ismerős abban a szomorú hangban, de a Jeep nem tudta hova tenni. ”Jobb állapotban van, mint gondoltam. Mennyit kér érte?” kérdezte, miközben lassan körbe járta és alulról is alaposan megnézte. ”Miért nem beszéljük meg ezt odabent, egy csésze kávé mellett? Hideg van itt.” javasolta a tulajdonos, majd elmentek.

Félórával később megjelent az új gazdája és beindította. Az öreg motor rázkódott és durrogott. Lassan kigördült a csűrből és felhajtott a trélerre. Az idős úr feszített még egy kicsit a racsnis hevederen, majd elkezdte lerögzíteni őt a trélerhez.

Az öreg Jeep el sem akarta hinni, amikor vadonatúj ponyvával letakarták és óvatosan hozzá kötötték, letompítva a körülötte elhangzó szavakat. ”Nagypapa, amikor kész leszel vele, elviszel magaddal egy útra?” hallotta egy kislány hangját. Évtizedek óta senki sem beszélt róla ilyen izgatottan és ez jó érzéssel töltötte el. Mint azok a fiatal katonák sok-sok évvel ezelőtt. És most itt volt valaki, aki értékelte őt. ”Öröm volt önnel üzletet kötni” mondta az előző tulajdonos ”Remélem, élvezi majd a Jeepjét Mr. Jones.” ”Kérem,” mondta mosolyogva az idős úr ”szólítson csak Jonesy-nek, mindenki így hív…”

                                                                                                                         Vége

Ajánlom ezt a történetet mindazon fiatal katonák emlékére, akik szerte a világon harcoltak és elestek a Második Világháborúban, azért, hogy megvédjék a demokráciát, és meghozzák számunkra hátramaradottaknak, a békét és a nyugalmat.

Fordítás: Farkas T.

Budapest, 2005. 03. 01.